Gondolom, már a kérdésfeltevésből sejthető a válasz: egyáltalában nem!

Két közös dolog van bennük: marmagasságuk nem haladja meg a 40 centimétert – valamint az, hogy tartásuk-nevelésük során ugyanazok a hibalehetőségek leselkednek a gazdira. Utóbbi témával Mézes Dorottya kiképzőnk mind honlapunkon, mind a Kutya Szövetség magazin februári számában megjelent, Kicsi a bors… de azért még kutya! című cikkében teljeskörűen foglalkozik, természetesen ezen túlmenően egyéni tanáccsal is szolgálnak kiképzőink mind iskolánkban, mind a kutya.hu honlapon.

A kistermetű ebekkel a gondot az okozza, hogy kevés olyan fajta akad közöttük, akit eleve ölebnek tenyésztettek, számos fajtacsoport képviselői ők, akiknek többsége azért ekkora, mert eredeti munkáját (vadászat apróvadakra, kisrágcsálók távoltartása, jelzőkutya) csak ezzel a mérettel tudta ellátni: így fért be az említettek búvóhelyére, így tudta megközelíteni az elejtett zsákmányt…

Az FCI-nek (Nemzetközi Kynológiai [Kutyás] Szövetség) létezik ugyan egy fajtacsoportja, amely a Társasági kutyák elnevezést kapta, de ide nem méret szerint sorolták az ebeket, például szerepelnek jóval nagyobb testűek is köztük. Az amerikaiak készítettek saját besorolást, ez viszont… hááát, meglehetősen szubjektív.

Valódi kistermetű társasági kutyák a bichonok (havanese, bolognese, máltai…) és távol-keleti rokonaik (pekingi palota, shi-tzu…), akik viszont nem valódi pincsik, úgynevezett oroszlánkutyák. (Nem tévesztendők össze a franciák oroszlánkutyácskájával, aki csak külső hasonlósága miatt kapta ezt a fajtanevet. Itt jegyezném meg, hogy ugyanilyen alapon kapta néhány – nálunk ritka – fajta rossz fordítás eredményeképpen a spániel, ill. terrier "utónevet" [pl. a japán chint fordítják japán spánielnek].) A bichonok könnyű csontozatú, kis ölebek, megfelelő hozzáállással könnyen kezelhetőek.

Az oroszlánkutyák már nem ennyire "egyszerűek", ugyanis nekik feladataik is voltak: jelzőkutyaként tartották őket, és szintén a kisrágcsálók távoltartására is a dolguk volt. Mint érdekesség: egyik legrégibb, ősi formáját szinte teljesen megtartó, egy időben Európában igen népszerű fajta tartozik közéjük: a mopsz.

Eredetileg is társasági kutyák még a  spitzek. (Itt, mint az uszkároknál, a szokásoshoz képest fordítva zajlott a tenyésztési irány: a nagyobb termetű rokont tenyésztették ki a kisebből, és vált kísérőkutyává.)

Apropó, uszkárok! Valódi társasági kutyák, kezdő kutyatartóknak nagyon ajánljuk! Szívesen és könnyen tanul (nem csupán bohókás külseje miatt volt egykoron a cirkuszok sztárja), simulékony fajta. Egyetlen "hátulütője" a csak aljszőrökből álló szőrzete, amely miatt csak benti kutyaként tartható. Szőre rendszeres nyírást igényel (nem muszáj "fazonra" nyírni), mert egyáltalán nem vedlik – ez viszont lakáskutya lévén a javára írandó –, ezért az elhalt szőrvégeket el kell távolítanunk, különben súlyos ekcéma is fölléphet a kutyánál.

A fent említett fajtákon kívül a többi kistestű nem társasági kutya, nem öleb! Gondoljunk erre új kutya magunkhoz vétele előtt, ne csak a külső alapján döntsünk, tájékozódjunk a kiszemelt fajtáról, így később sok kellemetlenségtől megkímélhetjük magunkat!

A kistestűek egyik része pásztor (sheltie, corgik…), illetve vadász (cocker spániel, kis kopók mint basset, beagle…) -kutyák. Mivel ők eredetileg önálló munkát végeztek, ma is nagy bennük az önállóságra törekvés, a közhiedelemmmel ellentétben nem "buták", egyszerűen nehezebben fogadják el az irányítást. Célszerű őket valamilyen feladattal lefoglalni, sokuk pl. remek agility-kutyává válik.

Nem véletlen, hogy külön fajtacsoportot alkotnak a tacskók, ide tartozik a törpe változat is! Úgynevezett kotorékkutyák (kotoréknak nevezett, részben föld alatti rejtekhelyükről vadásztak ki pl. rókákat), erős bennük a vadászösztön, ha nem foglalkozunk velük eleget, unalmukban bizony "rosszaságokon" törik a fejüket. Határozott gazdát, sok időt igényelnek!

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a terrierek. Ádáz harcosok ők, nem egy utazó leírja, hogy akár esélytelenül is nekimennek még nagyvadaknak is, így macska mellé sem ajánljuk őket. Még a legkisebbeknek is hatalmas a mozgásigényük; rengeteg munka kell ahhoz, hogy fegyelmezetté váljanak, ugyanis ráadásul rendkívül okosak, mondhatni: rafináltak! Ártatlan szemekkel nézve képesek elhitetni a legelszántabb gazdival is: "Én ezt nem értem!", vagy "Juj, de fáj!" Ne "dőljünk be", legyünk velük következetesek és határozottak! Nem válnak tőle lelkibeteggé, viszont azért ne várjunk tőlük olyan viselkedést, mint egy őrző-védő vagy kísérőkutyától… Végeredményül egy jólnevelt, de "humorát" megőrző, bolondos-játékos kiskutyánk lesz.

Talán kevesen tudják, hogy terrier a schnauzer és a német pinscher is. Külön megemlíteném a mostanság oly divatos miniyorkit – becsületes fajtanevén miniatűr yorkshire terrier –, akit gazdái hajlamosak pánikszerűen félteni… Elsőül: gondoljunk bele: kissé nagyobb termetű ősei Yorkshire megye malmaiban eredményesen vették fel a harcot a saját testméretüket jóval meghaladó nagyságú patkányokkal szemben. Másodjára: simogassunk meg egy bichont, majd egy miniyorkit, érezni fogjuk, hogy mennyivel erősebb, masszívabb csontozatú, sőt izomzatú az aprócska terrier! Bizony, nem játékkutya ő. Óriási lélek lakozik benne!

Kérjük a gazdikat, ismerjék meg alaposan kis kedvencüket, és aszerint bánjanak velük, amilyenek valójában, mert így javulhat az a statisztika, amely szerint a kutyaharapások legnagyobb részét a kistermetűek követik el! (Habár ez a tény nemigen kap nyilvánosságot, mivel a bulvársajtónak nem hír, ha a pekingi "pincsi" megkapta a saját gazdáját.)

Ha pedig kedvet kaptak hozzá, irány az iskola, szeretettel várjuk Önöket tanfolyamainkon!